JÁVORKA csaba

A VERSEK ÉS A FESTMÉNYEK.....folyamatosan SZERKESZTve.

 

Számomra megtisztelő, hogy festményeim által költőket inspirálok versírásra. Ezt a ronda magyar szót, hogy MEGVERSELT, bizonyára megbocsátják nekem ( már csak azért is, mert nekem tetszik). Alábbiakban ezekből a versekből válogattam.

 

A napokban jelent meg az a kis könyvecske, amely festményeim fotóit és Péter Béla róluk írt verseit tartalmazza. 

AZ ALÁBBI KÉPGALÉRIA-ban  megnézheted és olvashatod a kis könyvecske oldalait.. ÍME!

Hétköznapi történet, hogy költők verseket írnak egy-egy festményről.  Ez a kis füzetecske is ezt kínálja. A képek Jávorka Csaba festményeinek fotói, alattuk (fölöttük) olvashatók a róluk írt versek. Mégis, e kiadvány ennél sokkal több, különlegesebb. Két ember egymásra találásáról tanúskodik, pedig személyesen nem is ismerik egymást. A művészetük, a gondolataik, kötik össze őket: „Nyílván van oka, hogy összetalálkoztunk gondolat-sztrádáinkon” - írja a költő. Valóban, mindketten keresik az útjukat az anyagi világból, fel, a transzcendens felé. Nem akármit keresnek. A teremtés misztériumának titkát, a TEREMTŐ, KREATÍV SZELLEMET, magát a TEREMTŐT.

„Tudják. A teremtés nem csupán az isteni igéből lett anyagi valóság létrejöttének folyamata. Nem csupán csodaszép történet, ahogy a jóságos Isten létrehozza a világegyetemet, hogy helyet adjon benne legfőbb teremtményének. Tudják, a teremtés nem csak örök, gyönyörűség, de végtelen kínszenvedés is a teremtő elme számára. A kín, annak tudása, hogy a teremtés soha nem tökéletes. E tudás birtokában mégis megtenni? Miért? Talán, mert a teremtés alapvető motivációja maga az EGO, s ez alól a nagy Kreátor sem kivétel. Ám, lehet-e tökéletes a világ, ha létrejöttében a teremtő elme ÖNZÉSE az alapvető ok? Tapasztaljuk, tudjuk, hogy nem: a Teremtő nem csak a szépnek és jónak szeretetnek a véső oka, de a bűnnek, a tengernyi szenvedésnek is. A szenvedés az emberi létezés egyik lényege. A Teremtő számára nincsenek kivételes emberek. Isten nem kivételez senkivel. A szenvedés (Krisztus óta a megváltás is) mindenkinek kijár. Az ájtatos szenteskedőnek és a latornak egyaránt.”  

Jávorka Csaba számára a teremtő a világegyetem (mint teremtett anyag) nyughatatlan, örökké mozgó és változó, megújulásában érhető tetten. Számára egyértelmű e két világ közötti azonosság, mint ugyanazon egylényegűség két oldala (akár a Jin és Jang), s ezt jeleníti meg szuverén képi világában, melynek lényeges része  az átjárhatóság.  Ahogy Huber Vilmos a festőművész (és barát) megfogalmazta: a Jávorka képekben „Isten a részletekben található”. A teremtőt a létezés örök inkarnációiban, születés és halál misztériumában keresd! Üzeni a festő.

Péter Béla ugyancsak a két világ határait kutatja verseiben. Valószínűleg ezek a versek előbb-utóbb akkor is megszülettek volna, ha nincsenek Jávorka-képek. De örvendetes, hogy a költő megtalálta ezeket a képeket és még inkább, hogy nem tudott szabadulni tőlük. A festő vezeti a költő szemét, aki úgy ír, hogy a legaprólékosabb részletességgel követi, ám nem csupán értelmezi a képekben megfogalmazódott látvány- és jelrendszert, hanem gondolatainak szabad utat engedve felfedezi bennük és megosztja velünk (a teremtés titkait kutatva) önmaga bizonyosságait és kételyeit.

E két ember azonos világ-értelmezése és látásmódja teszi lehetővé, hogy a vizuálisan és verbálisan is megfogalmazódjanak a lételmélet legfontosabb gondolatai, megadva a ma embere számára e (nyitott) gondolatsztrádákhoz való csatlakozás lehetőségét.

Aki ezt a kis füzetecskét nem csupán végiglapozza, de végig is gondolja, bizony, nem menekülhet egykönnyen. E két férfiú örökre nyomot hagy a lelkében.

Vajda Csanád                                                                                                  2016-11-30

Kárpáti Orsolya:
Ez a kapaszkodó, két félkész gyerek

a teremtés előtti kezdeteknél jár:
Itt még nincsenek nemek.
Csendben kirakom mindenem eléd:
nézd, ezek az arcok mind az arcaim,
ezek a galambok itt a két kezem.
Tüdőm lombján sikító kerubok:
sok szárnyat bontott, nyirkos félelem.
Nézd ez az elem itt a hidrogén,
ez az O pedig a te vegyjeled,
az a sötétkék tenger lesz a könny
és ami utána jön majd, az a fekete
a tiszta medrű, mélységes közöny.
Nézd csak, bezártalak a vággyal ebbe, e
kalitkába, ami én vagyok:
vér a véredből, nemző angyalod.
Ez a csipke itt szoknyád cifra alja,
ezek a sziklák pedig fellegek…
és látod? Együtt repülünk fintorogva
oda, ahol én hús vagyok s te szajha,
oda, ahol nincsenek  emberek.








Kárpáti Orsolya: Feladat

Örvényleni. Üstökös porból
visszacsillanni a Holdra.
Ócska vetítőn tekeredni,
nem megállni, forogni csikorogva.
Lenni szakadt, celluloid fényű anyag,
lenni pikkely, lenni lámpabura,
türkiz habként nyalni a stéget,
diffundálni a múltba.
Eloszlani, magadat elosztani:
jussál erre meg arra.
Feszülve szorítani, nyomni,
lökődni távoli partra.
Lenni az ékszer kék-lila bronza,
lenni selyemruha ránca.
Menni a táncba, lenni a bárcás
kivénhedt kígyóknak álma.
Lenni vak ábra, nézni magadba,
rogyni a porba, homokba.
Születni mégis,születni kétszer,
születni újra meg újra.​


Szilvássy Ildikó: legbelül 

olvas, karja a karfán legbelül
nyílik a nap és madarakat enged 
a hajából  ki, és kehelyből engedi 
inni magát nyílik a föld, a világ
jön megy az ember a világok között
kétszer ugyanazt, többször ugyanazt 
csak máshogy  legbelül marad , 
a legeslegbelsejében  középen marad
és senki nem veszi észre
mert csak lélegzete van -


Péter Béla: lélek logisztika

(életkép a depóban)
bár üresen tátong a lelki kifutópálya,

zsúfolásig megtelt készülőkkel a függőkert.
feltűnő, ahogy meg-meglebben egyesek szárnya,
vannak, kiket a várakozás álomba tepert.
a cél végtelen távoli, s csak sejlik az árnya.
mostanra, isten, úgy tűnik, mindünket itt felejt!?

egy táblán írás: várj sorodra, hisz nem vagy selejt!


Mórocz Krisztina

Csodavárók

Amikor a másik rajz megjelent, félelmet éreztél. Láttad, hogy más keze munkája, méghozzá nőé. Sok dolog játéknak indul, és te éjszakánként rajzoltál. Sosem szeretted a szót. Graffiti. Csodaváró lettél, hogy éjjelről-éjjelre egy négyzetmétert telefess. Mintha, valami kényszerített volna erre. Egyszer írtad oda, hogy nekem is fáj! Egy raktár salétromos falára, és ott volt mellette a kék rajz, de az övé más volt, madarakkal teli, mintha ebben a városban még lenne szabadság. Meleg színű kréták voltak lenn a földön szétszórva, mintha, a nőnek hirtelen kellett volna elhagynia a raktárat. Aztán egy éjjel mégis maradtál. Megszállottan kerested őt, meg a rajzát, (amit időközben a rendőrök letöröltek, de csak félig.) csodára vártatok? Bele sem mertél gondolni abba, hogy ő is keresi a választ, és visszatér a rajzához , akárcsak te a tiédhez. Körbejártad a tömböt és számolatlanul ittad a sört. Az utcákat róttad, s lopva, a falakat bámultad, kerested madarakat. Egy girhes macska nézett rád bizonytalanul, és te egy narancssárga szájat rajzoltál. Az egész olyan volt, mintha kettőtök szája lenne. Az égővörös festék lassan pergett alá, az egész nyugtalan volt, erotikus. Elképzelted a lányt, akit valójában még sohasem láttál, s másnap ott volt a rajza a tiéd fölött , az ultramarinok. Aztán megláttál egy duzzadt arcot, a kezet, amellyel a madarai életre keltek. Kitépett szemöldök, sprőd haj, hatalmas száj, akár egy medúza. Ő volt.


H.Gábor Erzsébet

Csodavárók

Mondd, mire vártok szárnyaszegetten?
Múltatok magját felcsipegettem,
ültettem néktek égi virágot,
angyali szárnyú, lágy a világ ott.


Ringat a Menny majd Isteni kegyben -
bűvös erő van ott a hegyekben.
Szárnyaló vágyak, napszínű álmok,
édes szabadság lesz a ruhátok


Nincsen kalitka, boldog a rabság,
álca szavakból nincsenek csapdák,
nincsenek bűnök, nincsenek vádak,
tiszta a szíve minden madárnak.


Égi szivárvány, édeni pompa,
rátok az áldás fényeit ontja,
mély szeretetnek úszik az árja -
hitteli szívvel várj a csodára!


Az andalgó időben

kettészelt szemek elfolyó magánya,
ujjak viháncoló fehér rózsája, bőröm
karamell bársonya, a félelem ragacsos
viaszpanoptikuma, vöröshangyák baráz
dált holdárkai, a part homokjába fulladt
tűsarkú cipők, a testselymek kelleme,
húsba-vágó tanga törésvonala, a pengeél
hideg őrülete, gyantatépett ámulat,
halkan serkenő  bajusz, átvert hormonok,
vértelen lázadás, mellbimbók amplitúdója,
falon függő kereszt álma, ágyak vándor
komédiásai, vak szemek jósdái, fétisek
rajzása, lassan gördülő motoregér- züm
mögés, vért csurranó comb-ereszek,
erőfitogtató hangyák a sarokban, morzsa
hadtáp, ablakok, ablak-tenger, rúzzsal írt
üzenet, habkönnyű gyűlölet, kéretlen
behatolás, betört ajtók, csillagködi magány,
vágóhídi előérzet, elektrosokk-szerelem,
kéken égő töviskoszorú, beteljesült
kereszt-álom.



Sima István
A POKOL

(Jávorka Csaba Dante álma című festménye)

Ha sohase láttad a test nélküli árnyat
Ha sohase nézted fordítva a képet
Ha sohasem ittad könnyeit a kínnak
Örülj, mert nem élted a pokoli mélyet

Ott minden dal hamis a zongorán
minden lány szajha egy éjszakán
minden fa férges gyümölcsöt ád
minden szó hazugságot kiált
minden bor zavaros és fanyar
minden csók keserű lesz hamar
minden hang mást mond és mást akar
minden arc valaki mást takar


Pfeifer Erzsébet

Itt mától holnapig tart az élet.
Itt minden hajnal csak ráadás.
Vadalma íze lett a létnek,

bár mindenre azt mondjuk:
csodás.
Kapuk tárulnak, csapódnak
égnek, de
álmainkban csak a fillérek
gyűlnek és
toronnyá nőve hullanak vissza
ránk.
Mosolyunk torzul, félelem-szaga
lengi körül ruhánk.

Balladák keringenek az égen.
Ez most egy balladás világ.


F. Szilvássy Ildikó

Lélekfosszíliák


kábult erdőnek

kőmaradéka foszlik

lélekpárává    

                       

  H.Gábor Erzsébet  Lélekfosszíliák


Látod, a múltunk megkövesült már,
lélekdarabkák, régi regék;
álmukat őrzik föld öle mélyén,
szellemvilágú ősi mesék.

Híre a létnek törtkavicsokban
szenvedi sorsát - bús kovakő -,
röpke remények kriptaruhában,
fodrukra lomha, zöld moha nő.

Fáknak a kérge évgyűrűt rejtez,
árva maradt a hűtlen ara,
ködbe fúlt vágyak fosszíliákban,
elmúlt időknek néma nyara.

Mondd, mi a sorsunk, s vétkünk cipelve,
új kegyelemre lesz-e remény,
s hajtasz-e még ki életvirágot -
szép anyaföld, te vén televény?


Espán Diána                        

Elefántcsont-torony


Légy üdvözölve! 

A magány hullámzó óceánján.

Elmerengve játszom a múlt zongoráján,

Árnyékok táncolják a jelen végződéseit

Hegedű húrjai kísérik a jövő képeit.


Zárt falak között néma sziluett

Az időutazó bohóc felnevet.

                 
Vázsonyi Judit

Csak?

Csak a lélek? Csak a szellem? Csak az elme?

Csak az érzés? Csak a forma? Csak a tartalom?

Csak a biztos? Az esendő? Csak a kicsiny?

A hatalmas? Büszkeség, vagy csak alázat? Csak?

Van jelölt határ fent és lent között?

Anyagba, érzésbe kötött lélekre varrhatsz-e foltot?

Gazdagnak, szegénynek öltözött, lehet-e szellemként oldott?

Csak feledni, csak emlékezni, csak keresni, vagy csak találni?

Közelebb lépni és távolról látni....

"Szegény Tamás fázik", s bolond az mind,

ki illúziót hisz, vagy tagad.

Zsatkovics Edit

Nem szabadulhatsz

(Jávorka Csaba azonos című festményéhez)

égigérő vágyak, mindhiába

angyaltermő gyökered

földedben tart

elindulnál, elszállhatnál

bárhova, mindenhova

búskomor lelked nem enged,

visszatart

hiába az égigérő vágyak fája

napbanéző karjaid szárnya

húznának repítenének felhők fölé, felfelé

szél nem érti hullámzó síró fád ágait

 


REND SZÜLETIK

olaj, vászon,80x100 cm 2013


Sima István
ŐRÖLNEK ISTEN MALMAI

(Jávorka Csaba - Rend születik című festményéhez)

Őrölnek Isten malmai,
Dolgoznak a teremtő kövek,
A garatok elnyelik e
bűnös világot,
S a rostákon át, csak egy új, a megtisztult jöhet!




FÉNY

olaj, farostlemez, 70x100 cm


Sima István FÉNY

 - Jávorka Csaba  Fény című festménye-

E gömb, e fény – maga a végtelen. E látványtól csak állok itt részegen. S bár tudom jól, el sosem érhetem, Mégis követem, át egy életen!


GENEZIS IV.

olaj, farostlemez, 136x89 cm.


Sima István GENEZIS

- Jávorka Csaba - Genezis című festménye

Nem látok a jövőbe, s a múltba is hiába réved tekintetem

Talány marad a holnapom, és merenghetek csak a kezdeten.

Jussom a kincs, a lét maga, amit a Teremtő adott,

De leírást, hogy mit kezdjek vele - hátra nem hagyott!

Adj fogódzót Uram! Hitesd el velem, Hogy az élet célja nem a küzdelem. Kérdésemre választ csak Tőled kaphatok, Áruld el a titkot - mi végre is vagyok?


Huber Vilmos

Egy rég lehullt levél

 

ORMON ÁLLÓK HŐSKÖDŐK

FELHŐSZÁRNYÚ EMBEREVŐK

TÖVISEK KÖZÖTT SZENVEDŐK

KIK SZOKLGAFÖLDBEN NEM NYUGHATTAK

CSUPA NEMTELEN NEMTEVŐK

BÁNAT AZ ARCOKON

FOGATLAN TORZ OSTOROKON CSATTANÓ CSATTANÁS

 AZ ELKÉSETT JÓ TANÁCS

HOGY ISTEN VELETEK

LÁNGOLVA ÉGJETEK

ÁGAK KARJAI KÖZÖTT

FELLEGEK CSÚCSAI FÖLÖTT

ARC AZ ÁL MÖGÖTT

ENYÉSZETT S ENYÉSZIK

FEKETE ÉS FEHÉR

MINT GOMOLYGÓ FÜSTÖLŐ TŰZNYALÁBBAN

EGY MAGÁNYOSAN SZÁRAZ

KÉT LEHULLT LEVÉL


Sima István

JELENÉSEK

Jávorka Csaba - Jelenések című festménye

Édeni bolygó festett képen, Szeretet árad szét a fényben, Madarak élnek békességben.

Kik lakói voltak a Földnek, Most sóvárogva lesik őket, Itt-ott csoportba verődnek.

Állnak csak, s irigyen nézik, És egymást vádlón, egymást kérdik, Az ember vajon mért nem él így?!






















  • Simon Ilona

    tűzbolygó

    elég ujjában egy szálka
    s ő meggörbíti a teret
    mi meg jajgatunk a tálba
    hogy majd jégesővel elveret
    föld gyomrában korgó vokál
    ott a sátán már asztalhoz ült

    vesztett földjén minden kopár
    szóla az úr: hát nem sikerült

    Burai Katalin

    Őserdő

    (J.Cs. festményéhez)

    Földig ért a napfolttevékenység.
    Belebonyolódni és kiszabadulni
    egyszerre hív, a benne lévőt kitapogatni és kitakarni
    Majd tudni: ez a világ nem a tiéd!
    Itt túl erős a protuberancia!
    A lyukas Nap talán el is nyeli az erdei fényt.


    Major Gabriella:
    KÖSZÖNET


    Mert elbújt az árnyék a fényében

    s a visszhangok zajló tükrében

    örömláng éled a lélekben


    Mert szavak szövetén szűri át

    Egy sosem volt világ rajzolatát

    S tán varázsa éri el a titkok ujját


    Mert lassan tér és idő nélkül

    Megérint és megkönnyebbül

    A végtelen véreddé pezsdül


    Mert színesre festi a színtelent

    S ha játéka felhőként visszacseng

    Oltárt épít várából a csend


    Mert vannak, akik érzik még

    hol szárnyatlan szárnyal az ég

    Mi az, mi összeköt, ha semmi a kötelék













ERDŐGÓTIKA

olaj, vászon, 60x80 cm, 2012


Péter Béla

Fordított kép

(J.Cs. festményéhez)


A buján bozontos őserdődre zummol a gép,

s az árnyak alatt feltárul egy tirke-tarka kép.

A káprázat színes tufáit mutatja a táj,

Szivárvány-tükrű kövek, ámulva nyílik a száj.

A selymes mohák keretezte bársonyos szövet

elenged, s a kábult szembogár fehér fényt követ,

és lám, a teremtés küszöbén vérérfeszület

fogad, hol fájó útjáról tér majd meg a szület.

Ámor íjja pendülj hát, és lődd ki azt a nyilat!

Jöjj át szülemény, kapud lesz e megváltó nyillat!


Simon Ilona: Illegális átjárók


tér- és időtlenségben létezem
véletlenszerű emlékeimbe botlasz
betűk montázsából gazdálkodik az elme
azokat tetszés szerint összerakva
érzékszerveid tükrében tárja eléd
- alakomat a folyó túloldalán strázsáló
utcafák közt és gyerekként fenyő alatt
- illatomat a vasárnapi húsleves gőzében
- hangom shakespeare-i monológok
jeges termeiből bakelitlemezek barázdáin
vagy háborúk emlékkacatjait leltározó
kisdobos papírcsónakján utazik hozzád

és az érintésnek marad a káosz.
az agy vakuja testrészeket villant fel
kezek lábak integetnek menetelnek
mintha csak
tarka ruhák száradnának a szélben hogy
majd a jelen csigafalán megtorpanva
erőtlenül visszakövüljenek a  múltba


















    KÍSÉRTÉS METAMORFÓZISA

      olaj, farostlemez, 70x100 cm, 2012


Vázsonyi Judit:

Immerschön

(J. Cs. Kísértés című festményéről)

Búnak eredt a múlt ösvényein
kószáló bolygófény. (Nem véd
méhbajos világcsalás,
ingatag, ripők szófiabeszéd.)
Sikkasztott nappalok....
s az égen a hold csak fogyott
míg a lét résre tartott fülekkel
várta a nemlét-pillanatot.
Feketére mállottak a hervadt zöldek
könnyeket sírt minden vápa és hajlat,
esennen döngetett kaput
az erőtlen, hit- és vágyvesztett akarat.
Opálszínbe játszott a hold udvara,
egy eltévedt csillag vetett lobot.
Mindenkorszép bársonyvirág!
Ördög szült?...nékem az angyal hozott!

Mórotz



















Mórotz Krisztina: Érted

Sóhajtva emelkedtél fel a fűről. Most te
nem látsz engem. Nem látod, hatalmas,
gesztenyebarna szemeimet, s nem
láthatod nevetésre álló számat sem.
Nem tudsz még rám fókuszálni, mert
még más nők emléke takar el engem.
de én ezeken túllépek. Érzem, hogy
erőt meríthetnék gyönyör-tüzedből.
Magamhoz karolnálak haladéktalanul,
mindaddig, amíg ki nem fehéredne a
világ köröttünk! Gerincem ívben feszül,
mert már testemen elhatalmasodtak a
kéj szabálytalan sávjai.




Krisztina Mórotz

ÁLDOTTAK

Mosolygok, olyanok vagyunk, mint az a szobor, tudod, az ölelkezők. Amikor hallottam a hangod megijedtem, mert a hangod elgyötörtebb volt,
mint az enyém. Látom, szeretsz. (Újra folyó akarok lenni! Minden
szőrszáladat megszámolnám. Néznélek, s mint kígyóbűvölő, addig
igéznélek, amíg rózsaszín lingád végre égre emelné fejét. Összefutó
nyálammal fényesíteném, bájnedvekkel síkossá tenném. Izomkötegeim fogja
lennél, s hiába fokoznád a tempót, nincs menekvés, a végső présben
kiadná lelkét hímtagod, mint ahogy, bennem is megjajdulna a gyönyör, s
alászállnánk valami olaj- kék mélytengeri vidékre, beletemetkezve a
lágyan lebegő csöndbe) Érzem, bízhatom benned, mert látom a másik felem
vagy te. Istennek hála megtaláltam a tűt a szénakazalban, s ha már ő
ott, hát locsold jó erősen éledező bibémet. Had legyen újra gyümölcse
méhemnek. Had jönne napvilágra, s hallgatna a Zselyke névre. Szépen
ringatózna az ódon bölcsőjében, mintha a roppant Duna hullámain
lebegne.(figyellek, s madarakat látok a szemedben. Érintést érzek
lobbanni kész testemen, perzselő tűz fut rajtam keresztül, kasul.
Málnabimbóimon édes a nyálad. Tüdőm oxigénhiányos zihálása szédít
karjaidba, ölemben organikus hullámmozgás ragadja meg pattanásig feszült
linga-tested, majd véráramlás fűti föl minden porcikámat. Aztán a páros
jajkiáltásoktól elcsendesednek szemeidben is azok az ismeretlen
madarak. Szélben táncolok neked. Tekintetedben édes a csodálat.
Testemről már minden fátyol elszállt. Pőre táncomnak elbájolt rabja
vagy. Szólsz, s szájadról olvasom: szeretlek

a teremtő (szem) 

H.Gábor Erzsébet
Madárfa

Madármag vajúdta, madárfa lánya,
szivárványszárnyain repülni vágyna,
gyökeres hazában örök a rabság,
farácsos létében gallyak a csapdák.

Elfásult madárhang bánatot hordoz -
szabadságdal nélkül ki lenne boldog?
S minek a szárnya, ha sohasem szállhat?
Évgyűrűk gyűlnek, s a csoda csak várat.

Miénk a madárlét, s nem élünk véle,
pedig az utunknak siet a vége.
Furcsa egy sors ez - s mily, gyáva az ember!
Szárnyakat növeszt, de repülni nem mer!

 

Sima István Litván Golgota

- Jávorka Csaba - Litván Golgota című műve

Több tízezer kereszt mered vádlón az égre.

A szabadságért meghalt hősök emlékére

Egy nép helyezte őket a Keresztek hegyére.

S, ha az elnyomó hatalmak arról intézkedtek,

Hogy elsöpörnek onnan minden szent keresztet,

Az emberek már másnap száz újat emeltek.

Mert mindennél erősebb a szabadság vágya,

S nincsen olyan önkény, amely útját állja,

Példa Litvánia híres Golgotája.

 


ENNYI VOLT, VÉGE!

olaj, farostlemez, 81x106 cm, 2011


Burai Katalin


Műalkotás

(J.Cs. festményéhez)

Allegóriákból alkotom meg őt,
más érintkezési formák elvesztek.
Útban felé, a gondolatok zöld koncentrációjában
örökegy felismerés: minden felidézett útvonal
vég nélkül másfelé, újra és újra elágazik.
- Isten hogy szétszórja teremtményeit!
Még a végén a Rohanó Idő is veszi
a kalapját, és itthagy hirtelen!
Ő biztosan fordított hátat nekem.
   Ekkor úgy hunytam ki, mint egy villám.







Sima István

SZÍVDOBBANÁS - SZÍVDÖBBENÉS

 - Jávorka Csaba - Élet és halál fája című festménye

Már magzati testünkben

Ott dobog, ott lüktet,

S egy életen keresztül Kiszolgál bennünket.

Hol szapora, hol lassú,

Hol szorít, hol fáj is,

Hol szerelemtől ittas,

Hol hevíti láz is.

Ám egy nap elfárad,


Nem táplál több eret,

Egy utolsót dobban még,

És beáll a döbbenet.


ÖRÖM-ÓDA

olaj, vászon, 40x60 cm, 2014


H. Gábor Erzsébet

Ragyogsz bennem


Te ragyogsz ki két szememből,

napsugaras mosolyomból,

hogyha kinn a vihar tombol,

nem érdekel engem az,

íriszemnek fénye vagy.


Te ragyogsz ki életemből,

apró szobám ablakából,

nincs is messze már a távol,

tudom, lassan itt leszel,

s lelkünk együtt ünnepel.


Te ragyogsz ki verseimből,

csengő rímek dallamából,

minden szép szó gyöngy a szádból,

örömforrás, óda vagy,

ragyogsz bennem, mint a Nap


Ghirasin Anna:
kettős haiku:

A színek öröm-ódája


Színes világfa.

Talán megkoronáztad

Isten madarát?


Színes dallamot

szősz a csendbe? Imádkozz

szabadság után!


Székely Géza:
Örömóda


Lángolj fel lelkeddel,

Mint napsugár az égre,

Öleld át ág-kezeddel,

Siess ki a fényre!


Nyújtozz fel a felhőkig,

Cirógasd a színeket,

Bátorítsd a sötétig

Gyenge, zajló lelkemet.


Mint a létünk obeliszkje,

Magasodj az égre fel,

Kapd el ott a mindenséget,

S mennyként hozd a Földre el.



Albert-Lőrinc Márton:
Örömóda


hideg havazás hasította a fájdalmat

széjjel a múltat jelenné a jelent

jövővé tépte


december volt esztendők vége

minden kezdetem eredője


könnyű könnyek keveredtek vajúdásba

(a belém költözött szerelembe)


a sírás és a fájdalom (szokatlan mód)

nem ölelkezett szorosan össze

csak a jövő reménye szorította

kérges tenyerét színözön-ökölbe